2018.09.10. Hétfő

[et_pb_section bb_built=”1″ _builder_version=”3.12.2″][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_testimonial _builder_version=”3.12.2″ author=”Mk 1,21-28″ quote_icon_background_color=”#f5f5f5″]

Mk 1,21-28

Ezután elmentek Kapernaumba. Szombaton pedig azon­nal a zsinagógába ment, és tanított. Álmélkodtak a tanítá­sán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Éppen ott volt a zsinagógájuk­ban egy tisztátalan lélektől megszállott ember, aki így kiál­tott fel: Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, ki vagy: az Isten Szent­je. Jézus ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! A tisztáta­lan lélek pedig megrázta azt az embert, és hangos kiáltással kiment belőle. Mindnyájan annyira megdöbbentek, hogy ezt kérdezgették egymástól: Milyen új tanítás ez? Hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok engedelmesked­nek neki. És gyorsan elterjedt a híre mindenfelé Galilea egész környékén.

[/et_pb_testimonial][et_pb_text _builder_version=”3.12.2″]

Ezektől a tisztátalan lelkektől megszállt emberekre általá­ban mint különleges, egzotikus érdekességekre szoktunk tekinteni a Bibliát olvasva. Mindenesetre semmiképpen sem úgy, mint akikhez bármi közünk is lehetne. Pedig bizonyos értelemben nagyon is van közünk hozzájuk. A különbség köztünk és köztük inkább csak fokozatbeli. A mi lelkünkben, személyiségünkben is szólnak hazug, féligazságokkal hite­ge­tő, az Istennel és minden jóval szembeszegülő hangok. Nem olyan ellenállhatatlan erővel és hangosan, mint egy skizofréniában szenvedő esetében, de szólnak.

Kinek-kinek megvannak azok a belső hangjai, késztetései, amikkel nehezen tud megbirkózni. Van, akit arra biztat a hang, hogy maradjon még az ágyban, és pihenjen még egy kicsit. A másiknak azt sugdossa a fülébe, hogy ő nem ér­dem­li meg az életet, és azt, hogy bármi jó történjen vele. A harmadik nem tud egy percre sem megállni, megpihenni, mert a belső hajcsár-hangja rögtön tovább hajszolja. Az alkoholistának azt súgja: igyál meg pár sört, attól majd megnyugszol. És még sorolhatnánk tovább.

A tisztátalan lélek, aki ebből az emberből megszólal, iga­zat mond, amikor azt mondja: Azért jöttél, hogy elpusz­títs minket? Jézus valóban azért jött, hogy elpusztítsa mindazt, ami az embert, minket pusztít. A mi gonosz hangjainkat is ő hallgattathatja el.

Hogyan történhet ez mi életünkben? Úgy, hogy Őhozzá fordulunk segítségért. Az imádsággal, azzal a szándékkal, hogy szabadulni akarok az engem kínzó késztetésektől, gondolatoktól, hangoktól, kezdődik minden. És aztán alávetem magam azoknak a kezeléseknek, használom azokat az eszközöket, amiket Ő ad. Lehet ez egy csoportba való járás (IFI), ahol együtt küzdünk, egymást bátorítva; lehet egy segítővel való együtt dolgozás (lelkivezető, lelkigondozó), és az imádságban, igében való elmélyülés. Jó esetben mindezek együtt. És még lehet jó pár más dolog is e mellé, amit nem soroltam fel. De a lényeg, ami a legfontosabb: Isten lelke, annak ereje, jelenléte az, ami kiszoríthatja a negatív, pusztító hangokat, késztetéseket az életünkből. Minél több helyet adok neki, annál inkább történik ez meg.

Elcsendesedve Isten előtt arra a kérdésre keressük a választ: Az én hangjaim, az én pusztító késztetéseim mire akarnak rávenni? Kérjük a szabadulást együtt ezekből!

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

2018.09.03. Hétfő

[et_pb_section bb_built=”1″ _builder_version=”3.12.2″][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_testimonial _builder_version=”3.12.2″ author=”Lk 16,1-12″ quote_icon_background_color=”#f5f5f5″]

Lk 16,1-12

Majd szólt Jézus a tanítványaihoz is: Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Ezért előhívatta őt, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfár­sá­godról, mert nem lehetsz többé sáfár. Erre a sáfár így gondolkozott ma­gá­ban: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmoz­dítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon a házába. Egyenként ma­gához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Men­nyi­vel tartozol az én uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet! Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat! Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammon­nal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?

[/et_pb_testimonial][et_pb_text _builder_version=”3.12.2″]

Jézus úgy megcsavarja ezt a példázatot, hogy ahhoz, hogy kövessük, nekünk is – a bagolyhoz hasonlóan – körbe tekernünk a fejünket. Először azért akarja elbocsájtani a gazda a sáfárt, mert eltékozolta a vagyonát, utána meg megdicséri azért, mert elengedte az adósai tartozását, vagy annak egy részét. A befejező mondatok meg még tovább is csavargatják ezt: Ha tehát a hamis mammonon nem volta­tok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek? Könnyű elveszteni a fonalat: Mit jelent a hűség, és mi az igazi; mi a másé és mi az enyém? És én most nem is akarok nagyon en­nek a részleteibe belemerülni, úgyhogy csak röviden a megértés kedvéért: Isten, amit nekünk ad, azt nagy rész­ben továbbadásra és nem megtartásra adja. Nem minden a miénk, ami nálunk van. Ezért az a tékozlás, ha mindent ma­gunkra fordítunk, és az a jó sáfárkodás, ha minél többet elosztogatunk belőle. Erről tegnap volt szó.

De amit most szeretnék hangsúlyozni ebből a példázatból, az az, hogy Jézus cselekvésre, okosságra biztat minket. Nem­­csak hogy adjunk, de találjuk ki, hogy hogyan tudunk adni. A keresztények sokszor olyan lámák tudnak lenni, Úgy elvannak abban, hogy Isten mennyire szeret bennün­ket, mint a kisgyerek a felfújhatós medencében. Jézus aktivitást vár tőlünk: Legyetek okosak, mint a világ fiai! Akik ugyan rosszra használják az eszüket, de legalább használják! Kereszténynek lenni nem passzivitást jelent. (Egyébként pont emiatt a passzivitás, birkaság miatt voltak mérgesek a kereszténységre azok a filozófusok – például Nietzsche – akik ezt látták belőle.

Jézus aktivitásra, gondolkozásra bíztat minket. Egy másik helyen ezt mondja: legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok! Nem csak szelídségre kell gyúr­ni, hanem okosságra is, ami itt még inkább ravaszságot, ra­fi­náltságot jelent. Nem csak abban lehet rafináltnak lenni, hogy hogyan foszthatok ki valakit, hanem abban is, hogy hogyan segíthetek valakin, aki nem látja azt, hogy segítség­re szorul.

Így az év elején pont aktuális az az üzenet, hogy keresz­tényként, Krisztus követőiként legyünk okosak! Képezzük magunkat szorgalmasan, váljunk egyre bölcsebbé, rafinál­tabbá a jó cselekvésében!

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

2018.09.02. Tanévnyitó

[et_pb_section bb_built=”1″ _builder_version=”3.12.2″][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_testimonial _builder_version=”3.12.2″ author=”Lk 15,11-32″ quote_icon_background_color=”#f5f5f5″]

Lk 15,11-32

Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fia­ta­labb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a va­gyon rám eső ré­szét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. Né­hány nap múl­va a fiatalabb fiú összeszedett mindent, el­köl­tözött egy távoli vi­dék­re, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Miu­tán elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgy­hogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgá­rához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pe­dig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.
Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elme­gyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vét­­keztem az ég el­len és teellened. Nem vagyok többé mél­tó arra, hogy fiadnak ne­vezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjá­hoz. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teelle­ned, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a leg­szebb ru­hát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtalál­tatott. És vigadozni kezdtek.
Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet kö­zele­dett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. A szolga így felelt: A test­véred jött meg, és apád levágatta a hízott bor­jút, mivel egész­ség­ben visszakapta őt. Ekkor az meghara­gu­dott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány eszten­de­je szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fi­ad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örül­nöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott
.

[/et_pb_testimonial][et_pb_text _builder_version=”3.12.2″]

Most egy kicsit a megszokottól eltérő módon közelíteném a példázat mondanivalóját: Háromféle módon élhetjük életünket, ezt a most kezdődő tanévet:

  1. Tékozolva – mint ahogy a kisebbik fiú a példázat első harmadában élt. Elszakadva az Atyától, saját élvezeteit hajszolva, s ezek következményeként kiégve.
  2. Visszatalálva az Atyához – ahogy a példázat második harmadában ugyanez a fiú.
  3. Duzzogva a velünk történt igazságtalanságokon – ahogy a példázat végén a nagyobbik fiú esetén láthatjuk.

Mivel az első és a harmadik a két negatív példa, ezért azokat veszem előre és a végére fogom hagyni a pozitív példát, a példázat tulajdonképpeni közepét.

  1. Élhetjük az életünket tékozolva. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a ránk bízott javainkkal nem jó gazdaként sáfárkodunk (vagy sáfárként gazdálkodunk): Amit Isten nekünk adott – egészséget, időt, anyagi, szellemi és lelki lehetőségeket és tehetségeket – ne használjuk ki, hanem inkább elhasználjuk. Mint amikor az „Ábel a Rengetegben” című regényben Surgyélán levágja és megeszi a kecskét, ami a tejet adta volna nekik egész télen. Persze van, amikor ez lassan megy: csak halogatok valamit, amit meg kellene tennem, aztán már túlmentem az időn, amikor megtehet­ném; vagy szépen lassan iszom el az agy- és májsejtjeimet akár évtizedekre is elosztva; vagy egész egyszerűen önző életet élek, ahol csak a saját vágyaimra fordítom, amim van – mint a gazdag a róla és Lázárról szóló példázatban. Ren­ge­tegféleképpen baltázhatjuk el az életünket: a lehetőségek száma végtelen. Akár pánikba is eshetnénk ezen: Ha az egyik csapdát elkerülöm, beleeshetek a másikba… Mint a viccben, amikor ágyba vizelési problémájával pszicholó­gus­hoz megy a beteg.
    Valójában azonban egyáltalán nem olyan félelmetes a helyzet, ha elfogadjuk a megoldást: Nem az Atyától, Isten­től függetlenül kellene intéznünk az életünket. Miért, akkor nem fogunk semmit elbaltázni? Dehogynem. De újra és újra visszatérhetünk bocsánatot kérni, és vele tovább folytatni az utat.
    Csakhogy a tékozló ember pont ezt nem akarja megtenni. „Nekem ne más (egyház, papok, erkölcscsőszök) mondja meg, hogy hogy éljem az életem!” Fél az ilyen ember attól, hogy elveszik az örömét, az élete sava-borsát a vallási pa­ran­csok, tiltások. És nem is téved. Rengeteg törvénykező, fölöslegesen korlátozó tanítást jelent meg az egyház törté­netében: Tertullianus gyakorlatilag csadorban járatta volna a keresztény asszonyokat, tiltotta a színházba járást, a re­for­mátorok közül nem egy tiltotta a zenét a templomban, Kálvin idejében őrjáratokkal próbálták megakadályozni, hogy a genfiek otthon táncoljanak stb… De ha őket el is intézhetjük egy legyintéssel, mondván, hogy ezen már túl vagyunk, akkor is rengeteg olyan parancs van a Bibliában, ami korlátoz minket. Ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj stb. De ezek a parancsok pont azért vannak, hogy ne a disznók vályú­jánál végezzük. Valószínűleg mindenki, aki autóbalese­tet szenvedett, vagy okozott úgy gondolta, hogy ő jobban meg tudja ítélni, hogy mennyivel és hogyan szabad menni, mint azok a közlekedési táblák, amik az út mellett mutatták a megengedett sebességet, vagy éppen a csúszós kanyart, vadveszélyt, az úthibákat és így tovább és így tovább.
    Talán mindannyiunknak szüksége van egy-két balesetre, vagy legalábbis egy ilyen még-a-moslék-után-is-kívánkozó-éhezésre ahhoz, hogy megtanuljuk: Isten nem korlátozni akar min­ket, hanem megóvni. A kérdés inkább az, hogy mennyire könnyen tanulunk? Hogy mekkorát kell kapnunk a fejünkre ahhoz, hogy érezzük, hogy másfelé kéne tarta­nunk?
  1. Ennek a viselkedésnek az ellenpólusa a nagyobbik fiú: semmit nem mer csinálni, nehogy ezzel elveszítse azt, amije van. Egy másik példázatban, a talentumokéban ő az a szol­ga, aki elássa a talentumát, nehogy, amikor visszatér a gaz­da, ne tudja neki visszaadni. Vallásos emberek között jel­lem­­zőbb inkább ez a viselkedés. Köztük vannak többen olya­nok, akik azt hiszik, hogy az Isten, mint az adó- és vám­hivatal rajtuk akar ütni, és elszámoltatni őket azzal, amijük van. De elképzelhető ez a magatartás nem csak a vallásos emberek között is: vannak olyan emberek, akik még az utcára is fél­nek kimenni, nehogy valamilyen beteg­séget elkapjanak, vagy valamilyen autó üsse el őket, egy cserép a fejükre zuhanjon és így tovább és így tovább. Más emberek pedig folyamatosan azon való lázongással töltik az életüket, hogy miért jobb a mások élete, mint az övék? Ez ugyanúgy na­gyon jellemző volt a nagyobbik fiúnak a visel­kedésére. Az az igazság, hogy valószínűleg mind tudunk ka­pásból olyan embere­ket mondani, akikre titokban irigyke­dünk azért, mert jobb­nak tűnik az életük, mint a miénk: Több a pénzük, boldo­gabb a családjuk, egészségesebbek fizikailag, vagy lelkileg… Vannak, akik mindent megúsznak, engem meg már 59km/h-val is lemeszelnek gyorshajtásért.
    Mi a csapda ebben a gondolkodásmódban? Az, hogy azt hasonlítjuk össze, ami nekik van, azzal, ami nekünk nincs. Persze az, aki már eléggé gyakorlott a kesergésben, azt mondhatja erre: Nincs olyan kategória, amiben én nyernék! Ez azonban nem az igazság, hanem az a látásmód, amit begyakoroltunk. Ahogy Abraham Maslow mondta: Ha a kalapács az egyetlen szerszámod, mindent szögnek nézel.
    Úgy gondolom, hogy ez már változóban van, de Magyar­országon szokás volt lesajnálni a pozitív gondolkozást. Mi valahogy úgy gondoltuk, hogy az őszinteség azonos a pa­naszkodással. Ehelyett meg kell tanulnunk a jónak, Isten ajándékainak az észrevételét életünkben. A példázatbeli atya 3 dolgot is felsorol a nagyobbik fiúnak, ami miatt örülhetne: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örül­nöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Először is mindig az atyjával lehet, másodszor mindene megvan, harmadszor pedig visszajött a halottnak hitt testvére. Ebből a három dologból ő semmit sem lát, mert csak arra tud koncentrálni, hogy mit kap az öccse, amit ő nem kapott. Biztos recept a boldogtalansághoz.
    Választhatjuk tehát a tékozlás útja mellett az örök elé­gedetlenség útját is, de akkor egyre nagyon vigyáznunk kell. Az elégedetlenség mindig akkor működik a legjobban, ha magamban forralgatom. Ha kimondom, fennáll a veszé­lye, hogy valaki rámutat annak képtelen voltára. Arról nem is beszélve, hogy esetleg kérjem azt, ami megszüntetné az elégedetlenségemet. Az nagyon veszélyes, mert lehet, hogy megkapom. A tékozló fiú is ebbe a „csapdába” esett bele. Kikérte a vagyonból a rá eső részt. Megkapta – már ez is nagy csalódás lehetett, de a legnagyobb csalódás az volt, hogy rá kellett jönnie, hogy jobb helyen volt az apjánál. Neki is meg az apjának is. Ha sikeres akarsz maradni az elégedetlenkedésben és a boldogtalanságban, óvakodj attól, hogy kérd Istentől azt, amire vágysz!
  1. A harmadik út a hazatért fiú útja. Ő rádöbben arra, hogy nemcsak hogy kenyér van az Atyánál, de szeretet is. Ott őt fontosnak és értékesnek tartják. Nem úgy, mint az ivócimborái, vagy a hivatásos „barátnői”, a munkaadó­ja, vagy a disznók. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. Egyértelmű, hogy az Atya remény­kedve és rettegve várta vissza a fiát. A hazatérőt pedig minden másnál jobban meg­győzte az apja szeretetéről a fogadtatás.
    Neki erre volt szüksége ahhoz, hogy felismerje az atyja szeretetét. Nekünk mire van szükségünk ehhez? Megtörtént már? Rádöbbentünk már, hogy milyen szeretettel szeret ben­nünket a mennyei Atyánk? Ha ezt átéljük, akkor nincs szükség további győzködésre ahhoz, hogy igyekezzünk a közelében maradni. Akkor többé nem akarunk önállósulni tőle, hogy magunknak tudjuk eldönteni, hogy hogyan éljünk, és a keserűség is lassan-lassan kimosódik a lel­künkből. Talán leginkább ezzel lehet jellemezni ez az élet­utat: nem tékozló és nem elégedetlen. Az Isten iránti biza­lom elé­ge­det­tséget és megnyugvást hozhat életünkbe. Való­színűleg ahhoz, hogy felismerjük azt, hogy milyen nagy szük­ségünk van arra, hogy Isten kezébe tegyük le az éle­tün­ket, vala­men­nyiünknek szüksége van egy-két olyan eset­re, amikor megtapasztaljuk azt, hogy milyen az, amikor nem ezt tes­szük, ahogy a tékozló fiúnak is szüksége volt erre. De Isten adja, hogy ne csak a tékozlást, vagy annak következmé­nye­it, de a minket hazaváró Isten szeretetét is meg tudjuk ta­pasztalni.

Elcsendesedve arra a kérdésre keressük magunkban, Isten előtt a választ: Hogyan éltem az életem az elmúlt életszakaszomban, és hogyan szeretném a most következő tanévben?

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Kezdődik a tanév!

Tanévnyitó-ünnepély: szeptember 2-án, 17 órakor, a református templomban

Első tanítási nap: szeptember 3., érkezés 7 óra 35 percre!

Tóalmási csendesnapok: 2018. augusztus 31 – szeptember 1.

Találkozás: augusztus 31-én 8 órakor a Líceum udvarán
Utazás: szülők segítségével autókkal
Helyszín: Tóalmás, Élet Szava tábor, Kókai utca 2.
Visszaérkezés szombaton 12 óra körül, ahol szintén számítunk a szülők segítségére

Kérjük, amennyiben a szülő is szeretne étkezést vagy szállást kérni, egyénileg intézze az info@eletszava.org e-mail címen!
A diákok számára a csendesnapok ára 7.200,- Ft/fő (3 étkezéssel, szállással)

Tanévnyitó-ünnepély: szeptember 2-án, 17 órakor, a református templomban

Első tanítási nap: szeptember 3., érkezés 7 óra 35 percre!

Tanév eleji dátumok:

Tóalmási csendesnapok: 2018. augusztus 31 – szeptember 1.

Találkozás: augusztus 31-én 8 órakor a Líceum udvarán
Utazás: szülők segítségével autókkal
Helyszín: Tóalmás, Élet Szava tábor, Kókai utca 2.
Visszaérkezés szombaton 12 óra körül, ahol szintén számítunk a szülők segítségére

Kérjük, amennyiben a szülő is szeretne étkezést vagy szállást kérni, egyénileg intézze az info@eletszava.org e-mail címen!
A diákok számára a csendesnapok ára 7.200,- Ft/fő (3 étkezéssel, szállással)

Tanévnyitó-ünnepély: szeptember 2-án, 17 órakor, a református templomban

Első tanítási nap: szeptember 3., érkezés 7 óra 35 percre!

Kötelező olvasmányok a 7. évfolyam számára

Kedves leendő 7. évfolyamos Diákunk!

  • Szeptemberre olvasd el (tehát még a nyáron):
    Louis Sachar: Laura titkos társasága (Ne izgulj! Nem lányregény!)
  • Novemberre:
    Jókai Mór: A Damokosok (kisregény, az interneten is megtalálod, hagyományos könyv formájában időben kezdd el keresni!)
  • Januárra:
    Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
  • Áprilisra:
    Lois Lowry: Az emlékek őre
  • Májusra:
    Goldoni: Két úr szolgája
    vagy Shakespeare: Szentivánéji álom (ezt majd a tanárod eldönti, egyelőre ne olvasgasd, mert májusig úgyis elfelejted!)

Tehát a januárra és későbbre szóló olvasmányokat csak szerezd be, semmiképpen se nyáron olvasd el, mert amikor sorra kerülnek, akkor kell emlékezni a tartalmukra! Ezeken kívül viszont olvass sokat kedvedre!

Sok szeretettel üdvözölnek a Líceumban az iskola magyartanárai!